intim-koltoztetesAnnyiszor leírták már, de jómagam is csak megerősíteni tudom, hogy a költöztetés igazán intim szakma: ismeretlen emberek legszemélyesebb ingóságait, féltve őrzött tárgyait szállítjuk nap mint nap.

Minap egy külvárosi bérház egyik lakásába voltunk hivatalosak. Az előzetes információkból tudtuk, hogy bár nagy a lakás, nem lesz sok dolgunk; elsősorban ágyakat, matracokat, éjjeliszekrényeket, komódokat kell szállítanunk.

Csengetésünkre egy csupa mosoly, csupa smink, a hatvanas éveiben járó hölgy nyitott ajtót. – Sziasztok, drágaságaim, már nagyon vártalak benneteket! – csicseregte bizalmasan, majd elmagyarázta, hogy minden bútort előkészítettek, vihetjük a teherautóra. Csupán egyetlen szoba nincs még kiürítve, de azt hagyjuk a végére.

Úgy is tettünk. Amikor aztán az utolsó kanyarral is végeztünk, a lakáshoz visszatérve a bejárati ajtón kiszűrődő fojtott hangokra lettünk figyelmesek. “Hát hiába mondtam nektek, hogy igyekezzetek? Siessetek már…!”

Értetlenkedve léptünk be, hiszen eddig azt hittük, megrendelőnk egyedül van. – Nos, hogyan tovább, melyik szobában vannak még azok az utolsó bútorok? – kérdeztük a hölgyet, aki láthatóan zavarba jött ettől az egyszerű felvetéstől.

Feszült másodpercek következtek. Válaszra várva ácsorogtunk egyik lábunkról a másikra, mígnem tanácstalan topogásunkat egy ajtó nyikorgása törte meg. Az addig csukott helyiségből egy csapzott pár – egy hiányos öltözetű középkorú férfi és egy csaknem meztelen csinos fiatal nő – osont elő és somfordált el a fürdőszoba irányába.

Hát, ez volna az utolsó szoba – mondta megrendelőnk. A helyiségben egy csatakosra izzadt matrac volt mindössze.

Hiába, az üzlet, az üzlet.

A költöztetés pedig igazán intim szakma.